AMFITHEATRO

Verses-zenés est az EPON rendézvényén.

Egy zenés-táncos színházi előadás, melyben Markos Vamvakaris rembetiko műfajú dalai zendülnek fel. A rembetiko görög városi zene, a görög népzenei hagyományokon, és a kis-ázsiai zenén alapszik. A XX. században Athénban, Pireuszban és Thesszalonikiben alakult ki ez a zenei stílus, aminek jellemzője, hogy ezek a dalok tele vannak fájdalommal, szenvedéllyel, keserűséggel, csalódással és mindezeket meghaladni kívánó örömmel, vidámsággal, bőséges öniróniával és humorral. A művész, a „Nagy Rembetis” életét és legnagyobb műveit kísérhetjük végig a zenés perfomance darabban. Csendüljön fel az autentikus buzuki hangja, a görög vagányok jöjjenek fel a színpadra, táncosok és hölgyek álljanak készen, ébredjen fel ennek a görög zenei világnak a ritmusa és lelke! Az előadás Markos Vamvakaris halálának 50. évfordulója alkalmából kerül színpadra. 

A Mi magyarországi görög Karagiozisunk, aki darabunk főszereplője nagylelkű,bátor és önzetlen. Történetéből megismerhetjük a magyarországi görögök múltját, életüket a mai napjainking, mindezt humorral és szatírával spékelve.

EPON megemlékezése az Amfitheatro gyerekcsapatával.

Mai válságokkal terhes világunkban az ember globális kiszolgáltatottságában, túlélésének érdekében fogódzkodókat keres, melyet kizárólag múltunk erkölcsi-etikai történetiségének vázszerkezetében találhatja meg. Sophocles Antigone drámájának intenciói 2000 év óta érvényesek, újraértelmezésük a mű modern adaptációja -akár egy színházi előadás keretében tényleges „ segítséget nyújthat „ létünk bonyolult létszerkezete értelmezésének szövevényében.

Platon és Aristoteles sok mindenben ellentmondott egymásnak, de a demokrácia szükségességét mindketten pejoratív módon ítélték meg. Pontosan látták, hogy a közérdek és a magánszféra nehezen egyeztethető össze. Az Antigoné nemcsak a zsarnokság és a testvéri szeretet összetűzése, hanem a közösség és az egyéni érdek követelményének emblematikus probléma felvetése.

Az ember rendeltetésének nincs más lehetősége, mintsem ennek a feloldhatatlan ellentmondásnak a „harmonikus rendbe állítása” az erre való okvetlen törekvés. Ebben az útkeresésben válhat az ember Sophocles nyomán a „legcsodálatosabb lénnyé”.

-nond-

Karagiozis minden lehetőséget megragad annak érdekében, hogy bármilyen fajta munkához hozzáférjen. Így vállalja el, hogy Ő legyen az énekes ceremóniamester Veziropoula születésnapi vigasságában. És láss csodát így kezdődnek el a bonyodalmak! Cimboráival együtt kezdetét veszi a palota nyugalmának a felforgatása. A zenés táncos előadás jó kedvre deríti a nézőket! Garantált a vidám hangulat!

Karagiozis minden lehetőséget megragad annak érdekében, hogy bármilyen fajta munkához hozzáférjen. Így vállalja el, hogy Ő legyen az énekes ceremóniamester Veziropoula születésnapi vigasságában. És láss csodát így kezdődnek el a bonyodalmak! Cimboráival együtt kezdetét veszi a palota nyugalmának a felforgatása. A zenés táncos előadás jó kedvre deríti a nézőket! Garantált a vidám hangulat!

Az ÁNTHRŌPÓS az emberi létezés örök kettősségét kutatja: test és lélek, fény és sötétség, szeretet és gyűlölet, isteni és démoni erők feszültségét. A darab nem lineáris történetet mesél el, hanem egy rituális utazást, amelyben a néző tanújává válik a belső küzdelemnek – annak, ahogyan az ember újra meg újra próbál túllépni saját határain, miközben azok végig vele maradnak. A színpadi tér egyszerre emlékeztet szakrális térre és belső tájra. A testek mozgása, a fény irányai, a visszatérő gesztusok és zörejek mind a lélek pulzálását követik. A táncosok keresik önazonosságuk toposzait, a felfelé vezető út világosságát, de minden közeledés egyben az árny kíséretében jelenik meg. A jelenetek archaikus fogalmak köré szerveződnek, amelyek az emberi létezésünk szimbolikus állomásait idézik meg. A jó és a rossz szétválasztható, ahogy a fény megtöri a sötétséget- az ánthrōpos egyszerre halandó és halhatatlan, akinek a legnemesebb törekvése a látható világunkban a láthatatlan világ láthatóvá tétele.

A Vangelio tavernája egy zenés-táncos előadás és egy szimbolikus történet, tisztelgés Caruha Vangelio előtt. A darab egy görög taverna világába repíti a nézőt, ahol a múlt és a jelen találkozik: Vangelio halála után a taverna bezárt, a zene pedig elhallgatott. A gyerekek azonban, akik a taverna történetein nőttek fel, összefognak, hogy zenével, tánccal és szeretettel új életet leheljenek szeretett helyükbe. Az előadás a görög hagyományok, a zene és a tánc ünnepe, ahol a gyerekek felelevenítik Vangelio szellemiségét – a nyelv, a kultúra és a művészet iránti szeretetet. A Vangelio tavernája egy meghitt és szimbolikus előadás, amely a közösség erejét, az összetartozást és a görög kultúra szépségét mutatja be.